A falu múltja

Vajka történetéből

Aligha lehet teljes bizonyossággal megállapítani, mióta lakják emberek ezt a talpalatnyi földdarabot, amit mi Vajka néven ismerünk. Vajka történetének elbeszélését tulajdonképpen Csallóköz történetével együtt kellene indítani, hiszen valószínűleg az egyik legrégebbi csallóközi településről van szó. A Csallóköz, a Duna legnagyobb szigete s egyúttal a legnagyobb európai folyami sziget 1600 négyzetkilométeres kiterjedésű, hossza a Kis-Duna kiszakadásától a Vág-Duna torkolatáig 98 kilométer, legnagyobb szélessége 26 kilométer. A Csallóköz név, amely a 13. század közepe táján bukkan fel először írásos dokumentumokban, máig tisztázatlan eredetű: kialakulásának több száz lehetséges magyarázatát tartják számon. A legvalószínűbb, hogy a Kis-Dunát korábban a Challou, Csalló néven nevezték. A csallóközi mocsaras, nehezen megközelíthető vidék nem kedvezett a betelepülésnek, s valószínűleg csak a 10-11. század során jöttek errefelé létre az első állandó települések.

Vajka első írásos említése 1186-ból származik: III. Béla király ekkor adományozta a települést mint királyi birtokot az esztergomi érseknek, s lakóit nemesi előjogokkal ruházta fel. Ekkortól kezdve Vajka „állam volt az államban”, az ún. praedialista nemesek székhelye és az érsekség főszéke. A „vajkaszéki prédialisták”, ahogy 18. századi források nevezik a helyi különleges előjogokkal bíró nemeseket, „azoknak a Magyaroknak Maradékjai, a kik az Esztergomi Fő Érseknek fegyverrel szolgáltak, s Bandériumához tartoztak”.

Vajka alapításának pontos idejét nem ismerjük, ezzel kapcsolatban csak a helyi eredetmondát tudjuk segítségül hívni. A település nevét I. István király pogány nevéből (Vajk) eredezteti a népi legenda, amely szerint a király előszeretettel vadászott ezen a vidéken, s az egyik ilyen vadászat alkalmával csaknem belefulladt a Dunába, mikor is a helyiek a segítségére siettek és megmentették az életét. Hálából a király nekik adományozta a környékbeli földeket, ők pedig a településüknek a király korábbi nevét adták. A legendának más változatai is ismertek, s ebbe a legendakörbe tartozik a plébánia udvarán állt somfa története is, amely alatt állítólag István király előszeretettel pihent meg.

A község neve a következő évszázadok során különféle formában (Vayka, Woyka) bukkan fel hivatalos okmányokban, s 1345-ben Vajkay Mihály és Thomas de Weyka nevében is megjelenik. 1848-ig tarthatja meg különleges előjogait, amelyekhez hozzá tartozott, hogy független volt a vármegyétől, külön törvényhatósággal rendelkezett, saját nádora, jegyzője, alispánja, szolgabírája volt. Hét település tartozott a „vajkai birodalomhoz”: Keszölcés, Pinke- és Mórockarcsa, Doborgaz, Bacsfa, Albár és négy további, mára elpusztult falu. Földes György így festi le, jókora adag iróniával a vajkai predialista nemesek helyzetét: „De az már nem igaz, hogy ezeket a vajkaszéki nemes urakat a Hóvízen túl deresre lehetett húzni. Mert nem lehetett. Először is, mert a vajkaszéki nemesek többnyire ettől függetlenül országos nemesek is voltak. Akik pedig nem azok voltak, azok életükben egyszer sem jártak túl azon a veszedelmes laposon.” Röviddel a vajkai nemesi szék felszámolása előtt, 1828-ban a településnek 1101 lakosa volt. A hozzá tartozó „szabad puszta”, Csente ekkor egyetlen házzal és tíz lakossal bírt.

Vajka történetében két vallás, a római katolikus és a zsidó vallás játszottak meghatározó szerepet. Már 1390-es okiratok mint „régi plébániát” említik Vajkát. Az ősi vajkai templomról meglehetősen kevés emlék maradt fenn. A 16. századból származó feljegyzések szerint a Vajkát megjárt látogatók „a templomot méltónak és tisztának, a népet katolikusnak találták”. 1634-ből ezek az információk maradtak ránk: „Az oltár szép, Őeminenciája Pázmány Péter kardinális kegyessége folytán. A szentségház korábban ősi szokás szerint az oldalfalban állt, most római rítus szerint a főoltárban található, a nagy nyirkosság miatt lécekből készült, festve van és tolózár biztosítja.” Az első vajkai plébánosok Szentgyörgyuron laktak, az egykor a mai szentantali kálváriadomb helyén állt plébánián. Az első vajkai plébános, akiről feljegyzés maradt, Mátyás szentgyörgyuri plébános. A régi vajkai templom helyén a 18. század végén klasszicista stílusú templomot építettek. A templom Szt. Mihályt ábrázoló főoltárképe a 19. század elejéről származik, a főoltár márványarchitektúrája a 20. század elejéről. A szószék és a keresztelőoltár a 19. század elején készült, a későbarokk Immaculata mellékoltár a 18. század második felében, s ennek oltárképe a 19. század elején. A település vallási összképéhez hosszú évszázadokon keresztül hozzátartozott a zsidó hitközség: 1828-ban harmincnyolc izraelita felekezetű lakosa volt Vajkának, 1896-ban negyvenen alkották a zsidó hitközséget.

Vajka impozáns klasszicista kastélyáról is híres volt: a kétszintes, L alaprajzú épület a 19. század első felében épült, keleti és északi oldalán pilléreken nyugvó emeletes árkádok díszítették. A kastély a 20. század második felében semmisült meg.

Vajka fejlődése az érseki szék 1848-as megszűnése után sem állt meg. Már 1851-ben azt jegyzik fel a korabeli krónikák, hogy a település legfőbb kincsét szigetei jelentik, „minthogy ezekből olly sok és jó legelője van, hogy szarvasmarháik, csupán nagyon száraz esztendő ne legyen, legszebben meghiznak. Ugyanezen szigetben rétje, erdeje elég, vada is sok. A fövenytorlásokból pedig némelly szegények aranyat mosnak ki, s azt a posoni harminczadnál váltják be. Malmokkal is bír.” A településhez tartozó Vajkaszigetről a huszadik század elején azt jegyzik fel, olyan naggyá nőtte ki magát, hogy már állami népiskolája van, 80-90 tanköteles gyermekkel, postahivatalt és anyakönyvi hivatalt kapott. Ezek a dunai szigetek, amelyekről a helyiek sokáig hazajártak Vajkára még temetkezni is (a feljegyzések szerint csónakokkal szállították haza a halottakat), a trianoni békeszerződés után váltak el végleg anyatelepülésüktől, s ma Dunasziget néven alkotnak községet Magyarországon.

Vajka a huszadik század elején 1186 lakossal bíró körjegyzőségi székhely. Ebben a helyzetben érte a települést a történelmi Magyarország összeomlása. Az 1919-es Helységnévtár adatai alapján Vajkán a lakosság száma 666, a nemzetiségi összetétel: magyar 657, német 6, egyéb 3, cseh-szlovák: 0. A község hivatalos nevét a belügyminisztérium 74804/1927. sz. rendelete Vajkáról Vajka nad Dunajomra változtatta. A két világháború közötti években a lakosság helyzete nagyban romlott. Egy 1931-ből származó újságcikk szerint jellemzőek a falura a nagy családok (nemritkán 11 taggal), akik egy szoba-konyhás házban laknak, a helyiek gyakran Pozsonyba járnak gyári munkára, s nagy a szegénység, sok az adósság. Vajkát 1938-ban ismét Magyarországhoz csatolták: a magyar csapatok Doborgaznál keltek át a Dunán 1938. november 5-én. 1940-ben Vajka és Keszölcés Vajkakeszölce néven egyesült. A szovjet csapatok 1945. április 1-jén, húsvét vasárnapján vonultak el Vajkakeszölce mellett. A második világháború után az államhatalom számos intézkedéssel igyekezett megváltoztatni a térség etnikai viszonyait. 1947-ben Vajkáról 135 személyt hurcoltak el Csehországba kényszermunkára. Magyarországra Vajkáról három magyar családot költöztettek, s Magyarországról tizenegy szlovák érkezett a csallóközi községbe.

Vajka 1951-ben kapott áramszolgáltatást, 1952-ben szerelték fel a helyi hangosbeszélőt. 1954-ben és 1965-ben hatalmas áradások okoztak károkat a településen. 1962-ben épült fel a helyi iskola, három tanteremmel és szolgálati lakással. Az új óvoda épületét 1974-ben fejezték be.

Csehszlovákia és Magyarország 1958-ban kötött egyezséget a bős-nagymarosi vízierőmű megépítéséről. A munkálatok 1978-ban kezdődtek, s 1989-ben a magyar fél egyoldalúan felmondta a szerződést: a nagymarosi építkezés félbemaradt. A szlovák oldalon felépült a vízierőmű: a Duna új medrét 1992-ben töltötték fel vízzel, ekkortól a Csallóköz többi része Vajkáról csak a Dunacsúnynál és Bősnél megépített hidakon keresztül, illetve a Vajkát Keszölcéssel összekötő komphajó segítségével közelíthető meg.

Adatok Vajka lakosságának alakulásáról

Nemzetiségi megoszlás az utolsó népszámlálások szerint

Jeles vajkaiak

Vajka számos szülötte hozzájárult a csallóközi kulturális örökség megőrzéséhez és továbbfejlesztéséhez. Közéjük tartoztak például az alábbi személyiségek:
Ethey Árpád: 1883-ban született Vajkán. Az első világháborúban harcolt, majd prózaíróként tüntette ki magát (a Borsoska kisasszony című, az 1940-es években népszerű, a Felső-Csallóközben és Vajkán játszódó regény szerzője).
Khin Antal (1884, Vajka – 1973, Budapest): a somorjai Csallóközi Múzeum alapítója és első igazgatója.
Sebők Ferenc (1889-1966): vajkai plébános, aki megírta a helyi templom történetét.
Nagy Miklós (1950, Vajka): prózaíró, aki szülőfaluja után a Vajkai Miklós művésznevet vette fel. Több mint tíz elbeszéléskötet és regény szerzője.

Vajkai legendák

Csallóköz-szerte ismert a mondás, keresztben viszi a létrát, mint a vajkaiak. A népi szólás eredete egy régi legendából származik, amely szerint egykor a vajkai parasztok úgy jártak túl a földesúr eszén, hogy télvíz idején azt kérték tőle, csak annyi fát adjon nekik fűtésre, amennyit egy létrával befognak. A földesúr jót mulatott a vajkaiak oktalanságán, hiszen biztos volt benne, hogy hosszában viszik majd a létrát az erdőbe. Ők azonban keresztben állították a létrát a fák elé, amire a földesúr kénytelen volt engedni, elismerve a vajkaiak leleményességét.
Egy másik híres történet azt örökíti meg, hogy akarták odébbtolni a vajkaiak a templomot. Kilépett medréből egyszer az Öreg-Duna, s az ár már az ősrégi templomot fenyegette. A legenda szerint egy idegen tévedt ekkor éppen a faluba, s ő tanácsolta a helybelieknek, ha meg akarják menteni a templomukat, egyszerűen tolják odébb. Állítólag ezüstgombos dókáikat terítették le a sárba a vajkaiak, hogy így segítsék az öreg épületet odább csusszanni. Hiába tolták azonban egyesült erővel, az idegen összeszedte a vajkaiak mentéit, és kereket oldott. A templom a helyén maradt, a vajkaiak kabátjainak azonban csak hűlt helye maradt.
Mivel állítólag annak idején sok golyvás ember élt Vajkán, ezzel kapcsolatban is elterjedt egy legenda a falubeliekről. Amikor felépült az új vajkai templom, annak rendje és módja szerint oltárképet is rendeltek a vajkaiak. Mikor a festő meghozta a képet, amely Jézust ábrázolta, mustrálgatták a helyiek, de valami nem stimmelt. Nem volt golyvája. Azt állították, becsapták őket, ennek a Krisztusnak aztán semmi emberi formája nincs. A piktor jót nevetett a különös kívánságon, és nyomban vállalta, hogy kiegészíti a képet. Modell akadt rá neki elég a faluban, s így a vajkai templom golyvás Krisztus-képet kapott.

Felhasznált és ajánlott irodalom Vajka történetéről

Földes György: Kukkónia lelke. Kalligram, Pozsony, 2003
Kocsis Aranka: A vajkai szék nemesei. Kalligram, Pozsony, 1997
Koncsol László: A Csallóköz városai és falvai I-III. Kalligram, Pozsony, 2005
Presinszky Lajos: Felső-csallóközi arcképcsarnok. Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, Somorja, 2000
Presinszky Lajos–Varga József–Kertész Olga: Mit hagytak ránk a századok? Fejezetek Vajka történelméből. Wanted design, 2005